John_Lukacs-A_XX_szazad_es_az_ujkor_vege.pdf

(870 KB) Pobierz
J
OHN
L
UKACS
A XX. század és az újkor vége
E
URÓPA
K
ÖNYVKIADÓ
B
UDAPEST
, 2000
T
ARTALOM
I. A HUSZADIK SZÁZAD VÉGE
II. A FORRADALMÁR
III. A HIDEGHÁBORÚ VÉGE: BÚCSÚ AZ EGÉSZTŐL?
IV. O
ROSZORSZÁG
. A
HATÁRVIDÉK
V. N
ÉMETORSZÁG
. A
KÖZÉPPONT
VI. K
ÉT
VILÁG
KÖZÖTT
VII. E
URÓPA
... E
URÓPA
?
VIII. N
ACIONALIZMUS
,
NEMZETISÉG
,
NATIVIZMUS
, NEMZETI ÉRZÉS, NEMZETI
EGYHÁZAK, NEMZETI VALLÁS
IX. AZ ÁLLAM AZ ÚJKOR VÉGÉN
X. AZ ÚJKOR VÉGE
Manches Herrliche der Welt Ist im Krieg und Streit zerronnen Wer bewáhret und
erhált
Hat das schönste Los gewonnen.
(G
OETHE
)
A földnek volt éke sok,
S harc és viszály dúlta-marta:
Aki helytáll és megóv,
Nem is lehet szebb jutalma.
(N. Kiss Z
SUZSA
FORDÍTÁSA
)
E
LŐSZÓ
MAGYAR
OLVASÓIMNAK
, 2000 KARÁCSONYÁN
Ezt a rendhagyó könyvet 1992-ben írtam. 1993-ban adták ki Amerikában, 1994-
ben Budapesten. Rendhagyó, mert talán összes könyveim között az egyetlen,
amelyet akkori amerikai kiadóm főszerkesztőjének, barátomnak (aki ugyanabban
az évben aztán hátat fordított a könyvkiadói szakmának) ösztönzésére írtam,
illetve állítottam össze. Rendhagyó azért is, mert más munkáimmal ellentétben
tárgya leginkább nem a múlt, hanem a jelen, tehát igencsak nem szokványos
történelmi munka.
De mégis - mint majdnem mindegyik írásom - történelemmel van átitatva. Aztán
a benne foglaltak (főleg az 1989-1991 években átgondolt és tapasztalt
emlékeim) már nem a jelenhez, hanem a közelmúlthoz tartoznak. Vajon
elöregedtek, időszerűtlenek lettek? Engedtessék meg, hogy álszerénység nélkül
írjam: nem hiszem. Vagy: remélem, nem. Ezért köszönöm magyar kiadómnak,
akivel immár több mint tízesztendős barátság köt össze, hogy új formában, de
változtatás nélkül bocsátja a magyar olvasóközönség elé.
1
A HUSZADIK SZÁZAD VÉGE
A huszadik századnak immár vége. Rövid évszázad volt. Hetvenöt esztendeig
tartott - 1914-től 1989-ig. Két fő eseménye a két világháború volt. Ez a két
hatalmas hegyvonulat határozta meg az egész század arculatát. Az orosz
forradalom, az atombomba, a gyarmatbirodalmak vége, a kommunista államok
létrejötte, a világ két szuperhatalma, az Egyesült Államok és a Szovjetunió
döntő befolyása, Európa és Németország kettéosztása - mindez a két világháború
következménye volt. Ezek árnyékában éltünk. Mostanáig.
A tizenkilencedik század kilencvenkilenc esztendeig tartott, 1815-től 1914-ig, a
napóleoni háborúk végétől az első világháború kitöréséig. A tizennyolcadik
század százhuszonhat esztendeig tartott, az Anglia és Franciaország közötti
világméretű háborúzások kezdetétől (ezek része volt az amerikai függetlenségi
háború is) Waterlooi végéig. A tizenhetedik század százegy esztendeig tartott,
1588-tól, a spanyol Armada szétverésétől (aminek egyik jelentős következménye
lett az egységes Franciaország) 1689-ig, az Angliában lezajlott ún. „dicsőséges
forradalom” utáni évig, amikor már nem a spanyol, hanem a francia birodalom
lett Anglia legnagyobb riválisa.
Háromszáz esztendeje magát az „évszázad” szót még nemigen ismerték. Első
előfordulását angolul 1626-ból jegyzi az Oxford English Dictionary. A
tizenhetedik század derekáig a „század” száz főből álló római katonai egységet
jelentett. Későbbi jelentésbővülése a „százévnyi idő .
Ez volt az egyik tünete újkori történelemtudatunk kezdetének. Másik ilyen
tünetként jöttek létre az „ókor” és „újkor” kifejezések. A három történelmi kor -
ókor, középkor, újkor - gondolata háromszáz éve vált közkeletűvé. (Egy példa:
fellelhetők két másodrangú német krónikásnak, Horniusnak és Cellariusnak az
1680-as évekből származó szövegeiben.) Tehát voltak 1689-ben, akik úgy
vélték, hogy a középkor lezárult, jóllehet akkor még senki nem gondolta, hogy a
tizenhetedik századi világrend is véget ért. 1815-ben sem tudta senki,
hogy elérkezett az Anglia és Franciaország közötti atlanti világháborúzás vége.
Mindenkit, a francia forradalommal rokonszenvezőket csakúgy, mint a vele
szembehelyezkedőket, aggasztott a lehetőség, hogy ismét fellángolhatnak nagy
forradalmak. Voltak forradalmak 1815 után is; de a tizenkilencedik század egész
történetét a világméretű háborúk kilencvenkilenc esztendőn át tartó szünetelése
fémjelezte. Ennek volt köszönhető az akkori kivételes fejlődés és haladás.
Mi tudjuk, hogy a huszadik századnak vége. Tudjuk, s legalábbis részben azért,
mert fejlődött a történelmi tudatunk - bár az nem azonos a történelmi
ismeretekkel. Ez a fejlődés, így önmagában, talán a legalapvetőbb mozzanata
gondolkodásunk történetének.
A huszadik század hivatalosan a 2000. esztendő utolsó napján ér majd véget. A
civilizációk, a nemzetek, az egyes ember életében azonban az igazi
fordulópontok (s a fordulópont más, mint a mérföldkő) nem esnek egybe a
decimális naptárral. A történelem sem egy végből szabott; a fordulópontok nem
feltétlen érvényűek. Sok megrázkódtatás jelezte az edwardiánus vagy a
viktoriánus rend felbomlását már 1914 előtt is. Rengeteg középkori szokás élt
tovább, fizikai és szellemi értelemben egyaránt, a tizenhetedik század után. A
huszadik század vége sem abszolút. A két világháború árnyéka még nem tűnt el.
De visszavonulóban van: már nem meghatározója a történelmi tájképnek. Ezért
mondhatjuk, hogy nagyjában és egészében a huszadik századnak
csakugyan vége.
1989. június. „Tudatában kell lennünk a veszedelmes kísértésnek, mely arra
csábít, hogy a történelmet főként a jelen szemszögéből nézzük, de ugyanennyire
tudomásul kell vennünk azt is, hogy mindaz, amit ma tudunk, elkerülhetetlenül
beleszól a múltról alkotott véleményünkbe. ” Ezt a mondatot ma írtam készülő
könyvem egyik fejezetéhez. Nem különösebben mélyenszántó meglátás, de
összefügg jelenlegi helyzetemmel.
Részt vevő történész vagyok, a jelen eseményeit nem tudom kizárni
gondolataimból. (A tudás nem objektív, és nem szubjektív - ez a kartéziánus
felosztás egyrészt félrevezető, másrészt idejétmúlt. Tudásunk óhatatlanul
személyes és részt vevő.) Vagy, ahogyan Goethe írja: „Minden
irodalmi tevékenység kezdete és vége az engem körülvevő világ visszaadása
belső világom révén. ” „Irodalmi tevékenység” a történetírás is, de Goethe
megállapítása a történelemkutatásra is alkalmazható. E felfogásnak
köszönhetően lettem történész, s nem regényíró.
Mostani munkám közben is elkalandoznak a gondolataim. Nemcsak felfogom,
hanem tudom, hogy a huszadik századnak vége. Egyre gyűlnek az erre vonatkozó
bizonyítékok. Valamiféle rendszerré sűrűsödnek. Vacsoránál elejtek erről egy-
két megjegyzést S.-nak. Figyelmesen hallgat, de a részletek iránt nemigen
érdeklődik. A nők tudnak valamit, amit a férfiak csak ritkán: hogy a kifejezés
találóbb a meghatározásnál, hogy az általános mindig benne rejlik az egyediben.
Felélénkül azonban, amikor mondom, hogy szerintem a berlini falat hamarosan
lebontják.
(Néhány hónap múlva a fal leomlott. Sokan meglepődtek, ideértve teljes
kormányzatokat. Pedig nem volt min.)
A huszadik század a személyazonosságom. Életem időrendjében ott egy rettentő
szimmetria. 1914 után tíz évvel születtem. 1989-ben hatvanöt esztendős vagyok, s
tudom, hogy a századnak vége. Ez ad némi kilátást, de ennél többet
nemigen. Tizenöt éves voltam a második világháború kitörésekor, azután jöttek a
sorsdöntő évek. Remélem, megadatik nekem még tizenöt év. A
kilátásaimmal azon túl már nem érdemes foglalkozni.
Egyesek szerint azért vége a huszadik századnak, mert véget ért a hidegháború.
Kézenfekvő gondolat ez azoknak, akik a század egész, történetében a
demokrácia és a kommunizmus - illetve megtestesítői, az Egyesült Államok és a
Szovjetunió - 1917-ben kezdődött küzdelmét látják döntőnek. Téves a
szemléletük. A huszadik század egy robbanással kezdődött 1914-ben,
aminek egyik következménye volt csupán az 1917-es orosz forradalom. A
legfőbb politikai erő e században mindmáig a nacionalizmus, nem a
kommunizmus.
1924-ben születtem, tíz nappal azután, hogy meghalt Lenin, s hárommal azelőtt,
hogy meghalt Woodrow Wilson. A korai huszadik századnak ezek az
átmeneti főszereplői eszméikben tizenkilencedik századiak voltak. Mire 1914-
ben megkezdődött a huszadik század, világnézetük már elavult. Ideáljaik nagyon
rövid ideig diadalmaskodni látszottak, amikor úgy tűnt, hogy kettejük ellentétes
terve szerint épül fel az új világ. Ennek voltak következményei; hosszú távon
azonban nem sokat számított. Azt hinni, hogy a világ biztonságossá tehető a
demokrácia számára (pontosabban, hogy a demokrácia biztonságossá teheti a
világot) rövidlátó elképzelés volt. Csakúgy, mint a nemzetközi kommunizmus.
Ez 1989-ben, a huszadik század végén nyilvánvaló. De az volt már a kezdetekor,
1914-ben is.
1914-ben a marxizmust olyan nagy csapás érte, amit sohasem tudott igazán
kiheverni. Marx, valamint követői és utódai, köztük Lenin, az osztályharcot
hitték döntőnek, nem a nemzetek harcait (Marx a nemzetekkel egyáltalán nem
foglalkozott, összekeverte őket az államokkal); úgy vélték, hogy az ember
gondolatait és hitét a gazdasági helyzete határozza meg. Ennek épp az
ellenkezője volt igaz. 1914-ben a német munkás közelebb állt a német
gyártulajdonoshoz, mint a francia munkáshoz. Ugyanígy a francia, brit vagy
amerikai munkás is a maga vezetőihez. 1914-ben a nemzetközi szocializmus
egy pillanat alatt elpárolgott a különféle nacionalizmusok hevében, kiváltképp
Németországban. Az ifjú Mussolini már két évvel korábban ráébredt, hogy ő
elsősorban olasz, s csak azután szocialista. (Mussolini valóban huszadik századi
ember volt, Marx halálának évében született.) 1917-ben az oroszországi
kommunista forradalommal Lenin nem a világforradalmat indította el, hanem
ellenkezőleg, Oroszország visszavonulását Európából. Az orosz polgárháború
átvészelése érdekében Leninnek sorsára kellett hagynia a nemzetközi

Plik z chomika:

Inne pliki z tego folderu:

Inne foldery tego chomika:

Zgłoś jeśli naruszono regulamin