Kintiek_AVULT.pdf

(936 KB) Pobierz
: Kintiek {az igazság Idefent van}
tudományos fikció
Nagyjából előre tudni lehetett, hogy a Világűrnek nem lesz tulajdonosa, még gondnoka
vagy felügyelője se nagyon. S ha épp tudvalevő nem is, de sejthető volt, hogy nem lesznek
terpeszkedő űr-nagybirtokosok, keringési, illetve űrhajópályák körül tanyázó díjbeszedők
meg egyéb űr-útonállók, de még a librációs központoknak sem lesznek hűbéresei, hitbizo­
mányosai, járadékszedői, monopólium-élvezői vagy más hasonlók a korlátozott térből
ismert, nagy „vívmányok” közül. Józan elme nem várhatta el, hogy a Világűrben meglelt
vagy kialakított
megélhetés
magát a Világűrt is tegye
megélhetésivé.
A Világűrben nincs természetes módja az életben maradásnak, így semmi sem érvényes
azon feltevések közül, amikre valaha a Földön közgazdaságot alapoztak. Szokott energia-
gazdálkodásukhoz itt folyvást hiányzott az energiahiány. A mozgástér, még a Földhöz
viszonylag közel is több milliószor terjedelmesebb az odalentinél; nem lehetett belőle
„vetélytársakat kiszorítani”. A legnagyobb értékcserék pedig idegesítőn hosszútávúak
időben, merthogy térben is azok. Olyan közegben lelték itt magukat, ahol csak az informá­
ció és a tiszta energia képes elég nagy sebességgel haladni, s még ezeknek is hosszú
percekbe, negyedórákba telik leküzdeniük a „csillagászati távolságokat”.
Az egyébként is alig működő
Világgazdaságot
nem lehetett „kivinni” a Világtérbe.
Ez volt az – nem pedig az űr hidege –, amitől mindinkább fáztak Odalenn; már
a Спут�½ик 1 által (Kr. u. 1957 azaz J.D. 2436116,315145) kibocsátott „tí-tí-tí”-jelzés óta.
Jellemző, hogy ebből a hangból alkották meg az egyezerkilencszázhatvanas években a hadseregek által
sokáig használt vészjelzést.
Az iratok és felvételek tanúsága szerint csak nehezen és
rossz kedvvel
vették tudomásul,
hogy az „emberi élettér nagysága” szóra sem érdemes vitatéma a Világtérben: mindenkor
akkora lesz, amekkorára építjük. Legföljebb az ilyen-olyan életterek közti forgalommal
van értelme foglalkozni.
Jóllehet a korabeliek szívesen kibővítették volna életterüket – de nem
ennyivel.
A Hold és
a Mars felszíni rétegeit érintő terveik arról vallanak, hogy csupán a Föld felületét szerették
volna „néhánnyal megszorozni”. Akkor aztán minden maradhatott volna a régiben.
⁎⁎
Mihez ragaszkodtak ennyire? Mely állapotuk volt ilyen magától értetődőn megőrzendő?
Világgazdaságukat
emlegetve, főként az arany iránti eltúlzott rajongásuk jut eszünkbe,
vagy általánosabban az, hogy bármit hajlandók elfogadni legértékesebbnek, s hogy ezen
megalkuvásaik hova vezettek: az értékek termelését tetszőlegesen öncélúvá (liberat) tették,
ráadásul úgy, hogy az értéktermelés haszonélvezője, a termelt értékek felhasználása (sőt,
akár a felhasználója is) előnyt élvezzen az előállítójuk rovására. S ugyanezzel kapcsolatban
felidézhetjük a számításokat, melyek bemutatták, hogy nem egyetlen, de akár tucatnyi
bolygó szánalmas energiakészletét lehetett volna így elfecsérelni semmiségekre.
Aggódásuk ennek az állítólag „mással nem helyettesíthető” Világgazdaságnak szólt.
Kudarcuk elsődleges oka meg éppenséggel az volt, hogy odalenti közgazdaságuk (melyet
Ridvert következetesen mindenhol
tömeggazdaságnak
nevez) csak azokat a javakat tudta
használni, amik korlátozottan álltak rendelkezésre. Ezt korabeli szóhasználattal úgy mond­
ták: egy csomó dolgot nem képesek megfizettetni egymással, így jobb híján olyasmiknek
szabnak eltúlzott árat, amiknél ezt megtehetik. (Lásd „marasztott szűkösség”!)
Mi volt tehát – „az űrbe lépve” – az, amibe rögvest beleütköztek? Mivel kellett szembe­
nézzenek azon frissiben Idefenn?
Elsősorban a technikai energia csapdájával, amibe (jóval előbb) Odalent belegördültek.
Számukra ez úgy jelent meg, mintha a Földön a technikai energia a biológiain élősködött
volna, s ebből a Világűrbe hatoláskor csak még kínosabb kutyaszorító lett.
Önmagában a gravitáció lejtőjén való felkapaszkodás is rengeteg energiájukat emésztette
el minden alkalommal, s az energia gondja nem ért véget a fellövéssel. Saját bőrükön
kellett tapasztalják, hogy Idefenn a biológiai energia nem képes az Odalent lépten-nyomon
meglévő ciklusokban maradni; technikai energia segédlete nélkül még egyszeri élettani
ciklusnak sincs nagy esélye az előfordulásra.
Továbbá újra hozzá kellett szokjanak a hosszan tartó utazásokhoz. Odalenn a száguldozás
bajnokainak, a gyorsaság örökös urainak hitték már magukat; a szénhidrogén-készletekben
bennragadt energia jóvoltából elért sebességek eddigre alaposan el is kényeztették őket.
Ám a szédületes, több száz vagy akár ezer kilométeres óránkénti értékek Idefent másod­
percenkéntiként se adták vissza nekik többé a száguldás odalenti
mámorát.
A Világtér
sokkalta nagyobb távolságai egyszerre visszavetették őket ükapáik – sőt, inkább ezek
ükapáinak – viszonyai közé, akik leggyorsabb vágtáik közepette is alig vánszorogtak volt
a Föld ábrázatán.
Nemcsak a területbirtoklást, -bérbeadást felejthették el Idefent. Elbúcsúztak a szabadon
hozzáférhető javaktól, mint a levegő, a víz, a napvilág és az ezekben „maguktól működő”
korlátozásoktól: belélegezhető levegő, tiszta ivóvíz, nappalok hossza és hasonlók.
Meg kellett válni nagy kedvencüktől, a kényszerű értékcserétől, s belenyugodni, hogy
Idefent
szinte minden
kikényszerített, ami rendszerint annyit tesz: a pusztulással határos.
Életben maradni nem volt könnyű – csúcstechnológiát fejleszteni, annál inkább.
Mit kaptak cserébe a mikrogravitálódva degenerálódó emberi szervekért; annak fejében,
hogy minden falatot, minden korty vizet, lélegzetnyi levegőt külön meg kellett fizetniük?
Leginkább „a semmit”, azaz nagyon tiszta vákuumot (korlátlan térfogatban a létező leg­
jobb hőszigetelőt és dielektrikumot), valamint súlytalanságot és energiát, amennyi csak
beléjük fért – napenergiát pukkadásig. Hozzá még az elemek periódusos rendszerét, a Nap
gravitációs-hőkezeléses eljárásával szeparálva a tórium-csoporttól a molekuláris hidrogén­
ig. Csupa olyasmit, aminek főleg a csúcstechnológiák fejlesztésénél vették hasznát.
Például irídiumot keresve, azelőtt vagy negyven kilométerre a talpuk alá, a Föld-köpeny
felé kellett volna lehatolniuk; Idefent elegendő volt néhány millió kilométernyit sodródni
az átlátható, bejárható űrben.
Nem a kötelező tiszteletkörben említettem föl a Szputnyik 1-et, hanem mint a visszavon­
hatatlan változások elemi módon intő jelét.
Megdöbbentő, ahogy az első sikeres űrbe-bocsátás történetének nem egy mozzanata
már-már jelképszerűn vetíti előre a jövőt: Koroljov és mások, a mesterséges hold
kezdeményezői minél előbb meg akarták mutatni a világnak a fejlesztés eredményét, hogy
a hordozórakéta képes keringési pályára vinni akár nagyobb terheket is. A hadsereg fejesei
bemutató helyett további, még fejlettebb, halálos, titkolt ütőerőt akartak. Saját állításuk
szerint, úgy kellett nekik a világűr, mint egy kelés a fenekükre. Számukra a ballisztikus
hordozó volt a lényeg. Nem voltak kíváncsiak holmi műholdakra. Maga a szputnyik
természetesen nem tartalmazott semmilyen fenyegetést, mindenki olyant képzelt bele,
amilyet csak bírt.
Egy másik részlet: Koroljov felettesei tudomással bírtak róla, hogy az R–7-es hordozó
már alkalmas a terv végrehajtására, s minden készen várja a kilövést, de hivatalosan egyi­
kük sem merte beleegyezését adni a felbocsátáshoz (számunkra lényegtelen megfontolá­
sokból), a „kommunikációs csend” taktikájához folyamodtak. Szergej Pavlovics és mérnö­
kei így saját felelősségükre kezdték az indítást, de nem jókedvükből fusiztak: azt kellett
megelőzniük, hogy a hajtóanyag tönkremenjen meg a folyékony oxigén szétrohassza a tar­
tályokat. S történt mindez még az
előtt,
hogy szputnyikuk valóságosan egy világűrbeli
eszközzé vált volna. Mintha máris Idekint kellett volna döntést hozni.
Tudnivaló, hogy a Szputnyik 1 amikori fellövése azért volt lehetséges, mert az első kísér­
leti robbanófej (olyan, ami nem az atmoszférába ütődéstől robbant volna) nem készült el
határidőre. Úgyszintén az előjelek közé számíthatnánk a repülés tizenhatodik másodpercé­
ben fellépett üzemzavart, ami akár végzetes is lehetett volna; meg azt, hogy a főhajtómű
végül vagy egy másodperccel a számított idő előtt állt le, s ennek ellenére még éppen
belefértek a toleranciába.
Nem utolsó sorban pedig volt az, ahogyan az első igazi űreszköz pályára állása komoly
meglepetés forrása lett (a Földnek akkoriban mindössze két pólus közt generált nagy­
feszültséggel működő világában) mindkét oldalon; az egyiken azért, mert az ő akaratukkal
dacolva, valami „fölébük kerekedhetett”, szó szerint magasabbra, mint bármely korszerű­
nek vélt eszközük; a másik oldal számára meg azért, mert nem hitték volna, hogy egyetlen
hordozórakéta és két – drágának nem mondható – jeladó elhasználásával hevesebb
félelmet válthatnak ki, mint a megfontolatlanul gyártott–gyűjtött, titkos fegyverzettel.
Túl a kialakult sietős kapkodáson, az ügy egyetlen tanulsága sem térített el senkit szoká­
sos tevékenységétől. Odalent szemlátomást semminek sem volt szabad megváltoznia attól,
hogy úgymond: „kiléptek az űrbe”. Lássuk, mi foglalta le őket ennyire az időtájt?
⁑
Ez volt az az idő, amikor elérkezettnek vélték a nukleáris, azaz „atomkort”. Az űrrel való
első és igazi kapcsolat ideje volt ez; merész tettek és nagy ráfázások ideje, az ipari for­
radalom Harmadik hullámának kora, mely a (krisztiánus) XX. század delelőjén, vagyis
közelítőleg J.D. 2 433 000 vette kezdetét, s benne az addig sosem látott meredekséggel
emelkedő energiafelhasználás harminc évnyi szakasza. Meg a pillanat, amikor az automa­
tizált folyamatvezérlés – zajongás nélkül – begyújtotta
komputerizálás
nevű, második
rakétafokozatát. S ekkor volt a még
lézer nélküli
utolsó néhány nap.
Eltérően az előző kettőtől, a Harmadik hullám által generált, gyors változások már nem
csak az értéktermelőket gyötörték, hanem mindinkább az ügyintézőknek okoztak károkat,
más szóval: romboló hatással voltak a hivatalnoki rendre, amit ekkor már vagy négyszáz
éve urai, a Közgazdaság (kereskedelmi, ipari, kamarai) Szervezői láttak el tennivalóval.
Vagyis a tudományos-technikai száguldás egyelőre még nem kifejezetten a csúcshatalmat
lehetetlenítette el, hanem az ő kegyükben és zsoldjukban működő Hivatalnokokat, a köz­
gazdasági ügyek intézőit. Nemsokkal korábban zárult a „nemzetközi pénz” kialakulásának
első szakasza (devizaburjánzás), s vele jött egynéhány nem feltűnő, de fontos változás.
Korábban a gazdasági szempontok igazodtak a földrajzi vagy politikai körülményekhez –
ez mostanra megfordult. Ismeretes, hogy ez nem azért történt, mert
ennyire
egybefolytak
a régiók érdekei (lásd: félremagyarázott globalizálódás), hanem mert a Közgazdaságiak
így követelték; az ő kényükre-kedvükre próbáltak régiókat kialakítani. Tehát egyszerűen
most is a
status quo ante
maradványainak felszámolásán ügyködtek, mint már annyiszor
a történelem folyamán. (Kybotron)
Odalenti gazdaságszervezésük és -irányításuk kétszer is bukfencet vetett a 3. hullámtól.
Először a számítási kapacitás növekedése következtében – ennek nem voltak látványos,
figyelmeztető jelei. Másodszor pedig az űrbeli viszonyok hatására, vagyis akkor, amikor
a földi gazdaság nem tudott „kilépni az űrbe” – ez ellenben nagyon is előrelátható volt,
s nem egyedül az első szputnyik esetében mutatkoztak rá előjelek.
Emlékeztetőül közbevetve: „közgazdaság” alatt most egy darabig azt a barbár változatot
kell értenetek, amelyikben ha valaminek nem volt ára, nem volt értéke.
A számolás automatizálásában mindössze az történt, hogy többszörösükre nőttek a kapa­
citások, s ettől
Oeconomia
száraz tudománya figyelmeztetés nélkül, kevesebb mint egy
évtized alatt kísérletező tudománnyá változott. A számítógépek véget vetettek a közgazdá­
szok aranykorának, amikor az ismert, sajnálkozó arckifejezésekkel, esetleg vállvonogatás­
sal lehetett elintézni a legvadabb melléfogásokat is, de nem kellett egységes (vagy akár
érthető) választ adniuk egyetlen kérdésre sem – egészen alapvető dolgokat is ideértve.
Mind ez ideig használhatták a gazdaságtanra a „tudomány” címkét és ugyanakkor
a kényelmes, állandó kibúvót, hogy egy tömeggazdász nem kísérletezhet oly módon,
ahogyan azt mások, például a természettudományok művelői régtől fogva megtehették.
Kitűnő kifogás és hivatkozási alap volt számukra, hogy „nem
figyelhetik meg többször
ugyanazt a folyamatot, nem követhetik egyetlen hatóok következményeit a többi kikap­
csolása mellett
…
”. A számítógépek, melyekkel már ilyesmit is számítani, próbára tenni és
modellezni lehetett, egykettőre tönkretették eme közgazdász-paradicsomot.
Hosszan tartó felmagasztosulásuk után most elkezdődött a Közgazdaságiak bürokratáinak
vergődése. Egy részüket nyomban kitúrták az új, intelligens gépek. A későbbiekben mind
egy szálig gépekre cserélhették volna őket, ehhez azonban
mindenhol
jóval ellentmondás­
mentesebb jogrend szükségeltetett volna. Az meg senkinek sem hiányzott Odalent.
Ahogyan a megvesztegethetetlen gépek sem. Ráadásul az emberi munkaerő kellemetlen
fölöslegeit lehetséges volt alkalmanként, gyorsan hivatalnokokká alakítani – ez a me­
nekülési út szűkült vagy elveszett volna a gépek következetes alkalmazásával. A Közgaz­
daságiak nem adták ilyen olcsón a bőrüket, ahhoz már túl régóta rángatták a kormányrudat.
Közben azonban a másik fronton sem állt jól a dolguk.
Azt, hogy világűr nem birtokolható, nem volt mód titkolni, jobb híján megpróbálták hát
agyonbeszélni, vagy legalább lekicsinyelni, és – egy módszerrel, amit finomkodva népsze­
rűsítésnek neveztek – e birtoklást
képzeletbelileg
elfogadhatóvá tenni (és szokás szerint)
elsősorban az értékek termelői előtt. Mindezek miatt és érdekében: az első lépések idején
legföljebb egymás fenyegetésére tudták kihasználni a Világűrt, mely ekkoriban még nem
egyebet jelentett számukra, mint „ami nagyon magasan van a fejünk felett” – s egymás
sokkolásakor is leginkább abból indultak ki, mi mindent lehet látni, vagy a másik fejére
ejteni ebből a magasságból.
Túl mindezen: a fogyasztva-választók amúgy is ragaszkodtak már ismerős félelmeikhez,
így megint egyszer a történelem során sikerült elérniük az odalentieknek, hogy a valóság
ne akadályozza semelyik képzelgésüket. Készülhettek a tervek, hogyan is kellene birtokba
venni a végtelent. Kezdetben gyakran beszéltek az „űr meghódításáról”, mintha egy olyan
térdarabkáról lenne szó, amit ugyanúgy teleszaporodhatnak majd, mint a már ismert
területeit a Földfelszínnek. Ám e kezdeti szakaszban még szóba nem jöhetett semmilyen
űrbeli szaporodás, így az űrt kinevezték második számú hatalompótlékuk, a hadakozás
színhelyéül, és sebtében elköltöttek e célra annyit, amennyi megfelelő nyugtalanságot
kelthetett a vetélytársakban. Odalenn folyton efféle illúziókat űztek hatalom gyanánt.
Ilyen állapotok közt inkább az a meglepő, hogy már ekkoriban akadtak, akik meg­
jegyezték: kissé aggasztóan sok lesz a
hely
a Világtérben. Ám ezt a fajta szemléletet hamar
száműzték, mint hangulatrontót.
Habár űrbéli hadakozás egyelőre csak a buzgó ábrándozásokban létezett, s onnan tovább
nem is jutott még vagy harminc évig, a nyilvános adathordozókon és hírvivőkön már ekkor
felbukkan az „űrfegyverkezés” kifejezés. E homályos képzet, ami pont attól volt ígéretes,
amitől fenyegető, elegendőnek bizonyult, hogy az űrbe irányuló, reális tervek folytatást
nyerjenek.
Igaz, eleinte még gyakran hivatkoztak „űrkutatás” vagy „űrhajózás” néven a világűrrel
létesülő kapcsolatra, józanul a feljutás és visszatérés műveletére, meg az orbitálisokon
végrehajtott közlekedésre összpontosítva – ezen kifejezéseknek mégsem lett akkora pálya­
futásuk, mint az „űrfegyverkezés”-nek, legalábbis nem a központilag műsorszórt (és jóvá­
hagyott) hírközlésben. Egyre gyengülő érdeklődés kísérte őket – különösen érvényes volt
ez az „űrkutatás”-ra. Nagyrészt azért történt ez így, mert a korábbiakban szántszándékkal
másfelé irányították az értéktermelők érdeklődését. Ma nem egyszerű megértenünk, kinek
mi célja, érdeke fűződhetett ehhez?

Plik z chomika:

Inne pliki z tego folderu:

Inne foldery tego chomika:

Zgłoś jeśli naruszono regulamin